Ahogyan ma kapcsolódsz, az a régi történetekből ismerős.
Van valami furcsa abban, hogy újra és újra hasonló kapcsolatokban találod magad. Más emberek, más történetek, mégis valahogy ismerős az egész. Ismerős az, ahogyan elkezdődik, ahogyan közelebb engeded a másikat, ahogyan figyelni kezdesz rá, és az is, ahogyan egy ponton valami feszültség jelenik meg.
Van, aki ilyenkor még közelebb lép. Jobban figyel, többet ad, próbálja megtartani a kapcsolatot, mintha azon múlna, hogy mennyire tud ráhangolódni a másikra. Van, aki épp ellenkezőleg: egy kicsit hátrébb húzódik, nehezebben marad benne, amikor igazán közelivé válna valami, mintha a közelség egyszerre lenne vágyott és mégis sok.
Kívülről ez két teljesen különböző működésnek tűnik, belül mégis gyakran ugyanonnan indulnak.
Onnan, ahol először tapasztaltad meg, milyen közel lenni valakihez. Gyerekként, azokban a kapcsolatokban, ahol nem volt választásod kilépni, csak valahogy benne maradni. Ott tanuljuk meg, hogy a közelség biztonságos-e, hogy lehet-e számítani a másikra, hogy mi történik, ha szükséged van valamire.
Ha a kapcsolódás kiszámíthatatlan volt, ha figyelni kellett, alkalmazkodni, kitalálni, mi fér bele és mi nem, akkor ez a fajta készenlét könnyen velünk marad. Van, akiben úgy, hogy nem meri elengedni a kapcsolatot, mert túl fontos, hogy megmaradjon. Van, akiben úgy, hogy nem meri igazán közel engedni a másikat, mert az már túl sok, túl bizonytalan.
Így történik meg, hogy nem véletlenül lesz valakihez vonzalom. Nem csak arról van szó, hogy „ez a típus tetszik”, hanem arról is, hogy a kapcsolódás módja ismerős. A feszültség az, ami ismerős – és ettől válik vonzóvá. Az a bizonyos belső mozgás, amit a másik kivált, azt a testünk és a lelkünk már nagyon korán rögzítette.
Ez az ismerősség könnyen összekeveredik azzal, hogy ez a kémia, ez a szerelem. Közben inkább arról van szó, hogy a tested felismer a régi, rögzített mintát, és ugyanabba a történetbe repülsz vissza, csak más szereplőkkel.
Ez nem hiba, nem is rossz döntés. Inkább annak a lenyomata, ahogyan valaha megtanultál kapcsolódni.
Amikor ezt már elkezded látni akkor egy kicsit elmozdul a fókusz. Nem csak a másik ember válik fontossá, hanem az is, ami benned történik közben. Ekkor már nem az az első kérdés, hogy „miért történik megint ez velem”, hanem az, hogy „mi történik bennem ebben a kapcsolatban”. Innen kezd el más lenni.
Ezen a ponton kezd el áthelyeződni valami. Nem kívül, nem a másikban, nem a kapcsolatban, hanem abban, ahogyan észreveszed magad. Hogyan? Amikor megszületik ez az izgatottság, ez a készenlét, ez a „most figyelni kell” érzés, akkor már nem lépsz bele automatikusan ugyanabba a mozdulatba, hanem egy pillanatra ott maradsz. Nem azért, hogy rögtön másképp csináld.
Hanem hogy felismerd, ilyen az, amikor egy kapcsolat nem csak a jelenből épül, hanem régi tapasztalatok is megszólalnak benne. Itt jelenik meg annak a lehetősége, hogy másképp légy jelen. Már dönthetsz úgy, hogy nem kezdesz el több felelősséget vinni a kapcsolatban, mint amennyi még neked is jó. Vagy kipróbálhatod milyen közel maradni, amikor inkább hátrébb lépnél.
Itt pedig már teljesen más, nem a múltad lenyomata irányít, elkezdtél egy új mintát rajzolni. Kezdetben kicsi és vékony. Érdemes hagyni, hogy megtapasztald: lehet másképp. Te alkotod, és ez már nagyon nem ugyanaz.
Lehet, hogy nem veled van a baj. Inkább ez egy történet, amit régóta viszel magaddal.
Erről írok itt: Amikor a nehézség már nem véletlen