Amikor újra és újra háttérbe lépsz, és közben lassan eltűnsz a saját történetedből.
Van az a helyzet, amikor már előre tudod, mi fog történni. A „hangosabbak” döntenek, te pedig valahogy alkalmazkodsz, miközben megszólal benned egy halk mondat: nem baj, most nem fontos.
Ez egy darabig rendben is van.
Sok olyan emberrel találkozom, akik nagyon jól érzik a másikat, ráhangolódnak, figyelnek, kapcsolódnak, és közben valahol útközben mégis eltűnnek. Nem mondják ki, amit gondolnak, vagy ha mégis, rögtön vissza is veszik, mintha a saját véleményüknek nem lenne igazán helye.
Kívülről ez kedvességnek látszik, belül viszont sokszor inkább önfeladás. Közben észrevétlenül alakul ki az a mozdulat, hogy egy kicsit mindig hátrébb lépsz. Ne bánts, ne mondj ellent, ne legyél túl sok – ismerős mondatok, amelyek sokáig működnek, egészen addig, amíg egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem nagyon vagy benne abban, ami történik.
Amikor folyamatosan a másikhoz igazodsz, a figyelmed kifelé marad, és közben egyre halkabb lesz az, hogy te mit gondolsz, mit érzel, mit szeretnél.
Van az a pillanat, amikor mégis megszólalnál. Érzed, hogy mondanád, hogy benned van, de a hang valahol megakad. A torok kiszárad, a tested mintha egy pillanatra megállna, és végül nem mondasz semmit. A helyzet továbbmegy, mindenki más beszél, te pedig benne maradsz a csendben.
Sokszor csak később, akár órákkal vagy egy nappal utána érkezik meg benned az a mondat, ami akkor annyira pontos lett volna. Akkor már tiszta, akkor már meg tudnád fogalmazni, csak éppen már nincs ott az a helyzet.
Közben ott van benned az is, hogy valahová tartozni szeretnél, hogy fontos a kapcsolat, és nem szeretnéd elveszíteni. Talán éppen ezért maradsz csendben.
Felmerül a kérdés, hogy mi történik egy olyan kapcsolódásban, ahol te nem vagy igazán jelen. A kapcsolódás nem attól működik, hogy eltűnsz benne, hanem attól, hogy benne maradsz – a saját véleményeddel együtt is.
Van, amikor ez csak annyit jelent, hogy kimondasz valamit, ami benned van, még akkor is, ha nem illeszkedik teljesen ahhoz, amit a többiek mondanak. Hogy megengeded magadnak, hogy ne csak érts, hanem jelen is legyél.
Ez nem mindig kényelmes, és nem is mindig könnyű, de valahol itt kezd el valami átrendeződni. Nem kívül, hanem belül, abban, ahogyan magadhoz viszonyulsz egy helyzetben.
Lehet, hogy legközelebb, amikor észreveszed ezt a csendet, nem az lesz a fontos, hogy azonnal megszólalj, hanem az, hogy egy pillanatra ott maradj magaddal, és észrevedd, mi történt benned.
A véleményed nem attól lesz jogos, hogy mások egyetértenek vele, hanem attól, hogy te benne vagy. Valahol itt válik teljessé az empátia is, amikor már nem csak a másik van benne, hanem te is.
Ha ez ismerős, lehet, hogy nem csak rólad szól, hanem arról is, hogyan tanultál kapcsolódni.
Erről írok itt: Honnan tanultál kapcsolódni?