Kedves Olvasó!
Nem tudom pontosan, hol tartasz most, és talán nem is az a fontos, hogy ezt kívülről pontosan meg lehessen mondani, inkább az az érzés jut el hozzám újra és újra, hogy valami elfáradt benned, nem hirtelen, nem egyetlen ponton, hanem inkább úgy, hogy közben megy az élet, teltek a napok, csinálod amit kell, amit lehet, amit elvárnak tőled, és egyszer csak azon kapod magad, hogy egyre kevesebb minden ér el igazán.
Sokszor hallom ilyenkor azt, hogy „régen szerettem ezt, most már csak csinálom”, vagy hogy „nem tudom megfogalmazni, mi a baj, csak valahogy nem érzem magam benne”, és ilyenkor gyakran megérkezik egy szó is, amit mintha megnyugtatásként használnánk: kiégtem, mintha attól, hogy nevet adunk neki, egy kicsit könnyebb lenne elviselni, mintha ezzel már értenénk is, mi történik velünk.
De mégsem jön meg igazán a megnyugvás.
Mert ez nem csak arról szól, hogy sok volt a munka, vagy hogy elfáradtál, hanem sokkal inkább arról, hogy valahol közben, szinte észrevétlenül, eltávolodtál attól, aki ebben az egészben jelen volt, mintha egy szereped vette volna át az irányítást – az, amelyik működik, viszi tovább, megoldja, kitart –, és miközben ez a rész megbízhatóan tartja az életedet, lassan egyre kevesebb tér marad azoknak a részeknek, amelyek valaha természetesen ott voltak.
Az örömnek a kíváncsiságnak, annak az egyszerű élménynek, hogy jó benne lenni az életben, az életedben.
Lehet, hogy próbáltál már visszatalálni… több programmal, utazással, pihenéssel, vagy éppen azzal, hogy egy időre kivontad magad mindenből, és lehet, hogy egy-egy pillanatra valóban közelebb kerültél valamihez, ami régen ismerős volt, de aztán újra visszatért az az érzés, amit nehéz pontosan megfogni, csak annyit lehet róla mondani, hogy valami hiányzik.
Közben a kapcsolatok is mintha kifáradnának, az érzések halkabbá válnak, és egyre inkább a gondolatok veszik át a helyet, próbálod megérteni, összerakni, megfejteni, hogy mi történt, és mit kellene másképp csinálni, miközben talán egyre távolabb kerülsz attól az egyszerű, de nehéz kérdéstől, ami valahol mégis ott van benned: mit vesztettem el közben?
Nem biztos, hogy erre egyetlen válasz van, lehet, hogy nem is egy konkrét dolgot veszítettél el, hanem inkább egy állapotot, azt az érzést, hogy jelen vagy, hogy élsz, hogy amit csinálsz, annak igazán köze van hozzád, hogy nem csak működsz, hanem benne is vagy abban, ami történik veled.
A kiégés számomra sokszor nem a végpont, hanem egy jelzés, hogy valami már nem fér el úgy, ahogy eddig volt, és hogy talán nem az a következő lépés, hogy gyorsan visszatalálj a régi működéshez, hanem inkább az, hogy megállj egy kicsit, és elkezdj odafigyelni arra, ami most van, még akkor is, ha az első válasz csak annyi, hogy nem tudom.
Ha azt érzed, hogy valahol útközben eltávolodtál attól, aki ebben az egészben jelen van, lehet, hogy érdemes ránézni arra is, milyen szerepeid vannak, és hogyan kapcsolódsz önmagadhoz, másokhoz, vagy éppen ahhoz, amerre tartani szeretnél.
Ezekre a kérdésekre nézünk rá az önismereti szalonban is, ahol egy megtartó, elfogadó térben, másokkal együtt lehet közelebb kerülni ahhoz, ami benned történik. Jelentkezni szeretnék!
szeretettel: G/M